A GYÁSZ, A VESZTESÉG, AZ ELENGEDÉS

A  MINDENNAPI ÉLETÜNK RÉSZE

Sokan azt gondolják, hogy a gyász egy halállal kapcsolatos speciális folyamat, de valójában a minden napjaink szerves része és szoros kapcsolatban áll az elfogadási-elengedési-megújulási (tovább lépési) képességünk tudományával, a belső stabilitással, az önértékkel, a hittel. Valójában az örök körforgással függ össze, ahol befogadsz valami újat, neveled, növeled az adott dolgot, tehát átveszed az információját, tanulsz belőle, reagálsz rá, majd elengeded, hogy szabaddá váljatok. És indul elölről az újabb tanulási ciklus. Az újabb elfogadás, tanulás, elengedés.  Ez a lélek tanulási folyamata! Ahhoz, hogy áramlásba kerüljünk, és folyamatosan a saját magunk útját járhassuk, önmagunk maradhassunk a sok információ felvétel és feldolgozás közepette is, képessé kell tennünk magunkat folyamatos elengedésekre, ragaszkodásaink feladására, hogy az új lehetőségek beáradhassanak az életünkbe. Minden kapcsolat, akár rövidebb, akár hosszabb vagy életre szóló, egy tapasztalás önmagunkról. Ahhoz, hogy minél gazdagabb, szeretettelibb tapasztalat-tárházunk legyen, sok oldalunkat jó megtapasztalni, meglátni mások tükrében. Ha leragadunk egy „ valaha nyereséges” vagy egy „ valaha veszteséges” helyzetben, akár egy kapcsolaton belül is, valójában az áramlásból, az élet boldog lüktetéséből vonjuk el magunkat és helyezzük parkoló vágányra, álló vízbe az áramló folyó helyett.

Ez mostanság különösen nagyon igaz. Mert nem csak az eddigi kisebb-nagyobb elengedéseinket kell továbbra is meglépnünk, hanem egy olyan általánosan is jelentkező globális energetikai –minőségi- társadalmi- szociális-partneri kapcsolati átalakulással is számolnia kell mindenkinek, ami a régi, a korábbi társadalmilag elfogadott gondolkozási, viselkedési és érzelmi mintákat felülírja, mivel mind életképtelenné vált. Lejárt lemezeket hajszolva mi magunk is életképtelenné válhatunk, magyarul merevvé, görcsössé, érzéketlenné vagy kiégetté, depressziósakká. Ha fent szeretnénk tartani valamit, ami már a múlté, és hozzá kötjük magunkat, akkor a jelen valóságunk, az aktuális lehetőségeink elillannak, mert a múltban ragadva, abból a nézőpontból nem vesszük észre őket. Ez a tipikus esete annak, amikor az ember rádöbben, hogy „elment mellettem az élet”. Amíg belül nem teljesen vagy önálló, stabil, például érzelmileg, gondolkodásban, döntésekben, egzisztenciálisan, akkor elkezdhetsz ragaszkodni a külső környezet által nyújtott megszokásokhoz és biztonsághoz. Akár egy bántalmazó, energetikailag romboló kapcsolathoz is. Ez gyermekkorban még normális alkalmazkodás a túlélés, felnövekedés érdekében. De felnőtt korban már nem. Az egész felnőtté válás elengedések sorozata. Az élet végül egy nagy elengedéssel lép át egy másik dimenzióba. Ezt halálnak nevezik. Ekkor mérettetik meg, hogy ki hogyan tudott tanulni itt a Földön, miként tanulta meg a befogadás és az elengedés művészetét. Magát az Életet.

Mikhez ragaszkodhatunk? Személyekhez, tárgyakhoz (ház, lakás, nyaraló, családi ereklyék, egyéb személyesen fontos tárgyak- lásd válások szomorú képe), helyekhez (pl. születési hely, lakhely, munkahely), a megszokás biztonságához, régi hiedelmekhez, és rengeteg emlékhez, amikbe korábbi kapcsolati mintáink is beletartoznak. Ezzel véletlenül sem azt mondom, hogy egyszerre szanálj mindent, mert akkor kicsúszhat a lábad alól a talaj! Van aki egy huszárvágással úgy gondolja, mindent maga mögött tud hagyni, de valójában több apró lépés is  eredményes. Ez érvényes a gyász folyamatára is! Lehet úgy is, hogy újra és újra, lépésről lépésre haladva stabilizálhatod az újonnan kialakult állapotaidat, hozzáigazítva az aktuális környezetedhez. Számolnod kell azzal, hogy a környezeted is átalakul. Többféle képpen lehetséges ez: vagy veled tartanak a változásban, mert ők is hasonló változásban vannak (hurrá!) vagy eltávolodnak , mert ők más úton járnak, és ezáltal kitisztul a belső valóságod és a Tér körülötted (hurrá!), és nem áltatod magad tovább. Vedd észre, hogy mindkettő pozitív nyereséggel jár!!! Legfeljebb TE NEM SZEMLÉLED ONNAN!

Minden változás az első lépéssel indul. Kezdd el ma! Ne a környezetedtől várd az engedélyt, te magad vagy magadnak az érték mérője! Az életedről te döntesz! Ne hagyd ezt meg másnak! A változások beindításánál is érvényes a folyamatosság elve. Fokozatosan, míg végül ráérezve az így érkező nyereségre, már örömmel meg tudod lépni a következő elengedéseidet, mert tudva tudod: ahol egy kapu bezárult, ott nyílik új kapu, sokszor nem is egy, hanem sok. Nagyon sok! A gyász során is ez valósul meg.

Ha elfelejtetted volna fokozatosan megtenni a változáshoz vezető lépéseidet önmagad belső igényeire figyelve, lehet, hogy azt kezded el érezni, hogy összecsapnak a hullámok a fejed felett. És egyik pillanatról a másikra áthömpölyög rajtad egy új élet. Új munkahely, új kapcsolatrendszer, új szabályok. Amit te nem biztos, hogy pozitívan élsz meg

A gyász ilyen felfogásban nem más, mint egy veszteségre adott reakció, ami lehet normális vagy elakadt, beragadt. Mi történik ilyenkor? A szeretett személy és/ vagy tárgy (váláskor egy ingatlan, vagy autó) elvesztésekor saját lélektükreink elvesztéstől félünk valójában. Ha egy kapcsolat akár egy személy vagy tárgy között hosszú időn keresztül fennállt, akkor oda kivetíthettünk magunkból egy-egy részt. Egy bizonyos nézőpontból. Pont azt, amit az adott személy, az adott dolog számunkra akkor, abban a helyzetben leginkább tükrözni volt képes. Ha ez a helyzet a tükörben megszűnik hirtelen vagy kevésbé hirtelen, anélkül, hogy lett volna időnk helyzetet, tehát  nézőpontot váltani, akkor úgy érezhetjük, hogy elvesztetünk egy darabot önmagunkból, pedig csak épp egy nézőpont váltásra van szükségünk, hogy a nyereségét is lássuk a folyamatnak a kizárólagos veszteség szemlélet helyett. Hiszen lehetőséget kaptunk továbblépni. Dönthetünk arról, hogyan tesszük ezt. A legfontosabb, hogy elengedjük azt a felelősséget, ami a halállal kapcsolatosan a szerettünké: ő döntött arról, hogy elmegy. Tartsuk ezt tiszteletben! Ez által nagyon sok önvádtól és önbántástól megkímélhetjük magunkat és projekció esetén a környezetünket is. Végül tudnunk kell, hogy van az én ügyem, van a te ügyed és van a Teremtő ügye. Csak a saját életemért tartozok felelősséggel!  A gyerekeknél sincs ez másként. Ha ez kívülről másképp látszik, akkor sem. Ehhez azonban, mint említettem, egy teljesen új nézőpontváltásra van szükség.

A mai gyerekek közt rengeteg Tanító van, vele született bölcsességgel, kedvességgel, hatalmas tapasztalattal más térből és időből, a legmagasabb intelligenciával és azzal a képességgel, hogy a feltétel nélküli szeretet teréből képesek megváltoztatni a környezetükben élő felnőttek világát, látásmódját és rábírni őket a szükséges változtatási lépések megtételére. Ki kit a saját tükre szerint! Akinek van a környezetében akár csecsemő korú, akár kisded, vagy ovis, iskolás gyerek, az pontosan tudja, hogy miről is van szó. Azt üzeni ez az új generáció, hogy lehet tisztelettel és szeretettel hozzá állni egymáshoz egyenrangúan. Ekkor  mindannyian nyereséggel léphetünk tovább.