Azt határoztam el, hogy minden nap valami újat, valami változást hozok az életembe! Átlépve ez által rendszeresen a komfortzónámat, lehetőleg minnél több területén az életemnek. Ha már nagyon kényelmetlen lesz, lazítok egy kicsit, aztán folytatom. Az öröm lesz a vezetőm! Hogy összhangba kerüljek önmagammal.

 

Ilyesmire gondolok, mint az időm jó beosztása úgy és egyre inkább úgy, hogy az én álmaim és vágyaim, a nekem fontos tevékenységek és programok élvezzenek egyre többször elsőbbséget, de semmiképp sem a legutolsó sorban kullogjanak pl. a családi programtáblázatban. Mindenkinek megtéve mindent, a saját fontos dolgaimat sokszor lekésve! Ebbe belefáradtam.

Hajlamos voltam ezeket a számomra fontos dolgokat, vágyakat kicsit lekezelni, talán lenézni is és úgy értékelni, hogy azok nem olyan lényegesek, mint a család többi tagjának az igényei, ráérnek később is, éjjel is, későn, mikor már a többiek alszanak, vagy olvasnak, fürdenek, ejtőznek és a maguk pihenésére gondolnak. Sőt, volt olyan is, amiről úgy gondoltam, áh, hagyom, nem érdekes, (valójában nagyon is az volt, csak nem akartam, nem mertem mutatni) vagy azt hittem, nem illet meg!!!  (nem érdemlem meg).

Holott valójában a jelen családomban ezt nem várta el tőlem senki, sőt bíztattak, hogy pihenjek többet, adjam meg magamnak, amire vágyok, segítenek benne, támogatnak.

Miről is van szó ilyenkor?

Rájöttem, hogy ezek a viselkedési, érzelmi és gondolati minták a gyerekkorból gyökereznek, vagy még korábbról, genetikai vonalról a felmenőimtől, amikor  a szigorú szülők – ilyenek voltak az én szüleim is, és néhány évtizede még nagyon sok szülőpár – teljesen beosztják az ő szemszögükből, merev klisék szerint lényegesre és lényegtelenre ( az örömöt és az öröm alapú döntéseket többnyire mellőzve) a gyereküknek és a családnak mit-szabad-és-mit-nem módon az idejét és a lehetőségeit, kifelejtve belőle a – gyereket és a saját valódi, gyermeki, játékos,  természetes vágyaikat, szűkre szabva a lehetőségeket, saját belső bizonytalanságaik, félelmeik és egyéb nehéz örökségeik folytán.
Nem jó, nem rossz, csak szorít. Ez alatt most nem a nagyon is fontos határok és szabályok kijelölését értem a kisgyermek vagy a családi kapcsolatok részére, hanem azt a szűk külső-belső mozgásteret, ami a léleknek börtön. Ez egy merev, nehéz, múlt-szagú és múlt-idejű keret- és bizalomrendszer, amibe ők is benne voltak és ők sem hagytak maguknak túl sok kilépést, vagy másként megfogalmazva, a komfortzónájukat nem merték bővíteni. Ez mögött nyilván  húzódhatott egy tisztelet az elődök iránt, a megszokottság  biztonságot  ígérő érzésével. De húzódott nemegyszer egy félelem is. Amiben az ő szüleik is éltek. Lehet-e ezen úgy változtatni, hogy a tiszteletet  megadva és a jó kapcsolatot fenntartva én már másképp teszem? Igen lehet.

Volt és van a közösségnek, a környezetnek is egy tudatalatti hiedelemrendszere, ami korlátozhat, és amit  nem tudatosan követnek, élnek a közösség tagjai. Ezek kimondatlan vagy kimondott szabályok, amik elvárásokká merevedve a védelem helyett korláttá páncélosodnak. Ugyanis ha sokan hisznek vagy valaha hittek valamiben, hogy az úgy van jól, akkor az beépül(t)  a kollektív tudatalattiba és tömegek viselkedését megszabja, befolyásolja. Akkor is, ha már nem igaz és nem is segít. A közösség ereje meghatározza az általános és átlagos viselkedési morált. A többség tart ettől eltérni. Még akkor sem, ha kifejezetten árt. Sokan még ma is tartanak attól, hogy mások mit szólnak? Vagy jaj, ne adj Isten, megharagszanak emberek, rokonok, szomszédok, és így tovább. Ez félelem alapú és függő viselkedés.                                     

Mondok valamit. A pszichoterápiás munkám során számtalanszor látom, hogy sokan szenvednek ettől, másoknak is sok, elég volt, mások is tovább lépnének már. De félnek attól, hogy mi lesz, mit is kezdenek akkor? Kivel is? A környezettel? A szülőkkel? Első sorban nem. Leginkább  önmagukkal.  A változással. A kényelem lecserélésével.

Egy új, bővült komfort zóna új életmódot, új gondolkodást, új viselkedést, új nézőpontot, új hozzá állást és új terveket, egy komplett új életfelfogást kíván. És ez nem megy egyik pillanatról a másikra, de megéri végigmenni ezen az ismeretlen folyamaton, ami a bővüléssel, a régiből az újba való átlépéssel jár. Mik tárulnak ki általa?  Új perspektíva, számtalan új lehetőség, új és megújuló kapcsolatok, szabadság  és nem utolsó sorban – egészség.

Valószínűleg lesznek a környezetemben  – és a tiédben is, ha erre az útra lépsz-, akik nem követnek ebben a törekvésemben, de lesznek, akik meg nagyon. Ami igazán fontos, hogy ezáltal az észre nem vett fölösleges ragaszkodásaimtól, öntudatlanul meglevő visszahúzásaimtól, a csak kényelemből fenntartott újra és újra rótt köröktől megszabadítom magam. És befogadom, bekebelezem az újat, az örömöt, az új Életemet!

Egy hónap múlva ismét jelentkezem ezzel összefüggésben. Összeszedem, miket oldottam el és tisztítottam meg ezáltal és leírom. Addig is van néhány ötletem, amit valósítok:
Először is. Csíráztatok, és élő, friss étellel táplálom a testemet, sejt szinten is.
Aztán járom a természetet és mindent megköszönök és élvezem, ami jókedvre derít.
Kiszanálom a fölösleges kacatokat, fölösleges könyveket könyvtáraknak, iskoláknak adok (húhhh, nagyon sok van). (folytatom majd….) és ettől már nagyon jól vagyok!

Hasonló cikkekről, eseményeimről értesülhetsz, ha feliratkozol a hírlevelemre. Hírlevél feliratkozás!